2009. február 20.
VIII. évfolyam 2. szám
Könyvajánló
Tartalom
Beethoven
Sonata No:5
Második tétel
Yehudi Menuhin, hegedű
Hephzibah Menuhin, zongora
A háttérzenét itt lehet indítani, leállitani
Szenti Ferenc
Téli tűnődő
Az élet haláltáncában szép volt a tánc,
az a rövid ejtő-megejtő ifjúság;
bár látható – és láthatatlan bilincsbe
verve voltunk: mégis mosolyogtunk
( és később is, néha, ha gondunk engedett…),
álmainkat öltöztettük kicsi díszbe - ,
s betöltöttünk kedvünkkel minden szegletet
amerre jártunk a széles nagyvilágban:
a körtvélyesi gáttól Mártély vizéig,
ahonnan az egész világra kiláttunk
szemünk rostélya mögül: s mint cikkanó
madár a kalickából, lelkünk fölrepült
minden ágig, templom tornyáig – az Égbe
fel, -- s onnan néztünk le a lányok szemébe,
és lestük, hogy szívükbe’ szerelem ég-e
már irántunk, értünk --, mert ez volt a létünk
szebbik része ( nekem a szép Emese ) —
A másik: a költészet, zene – barátság …
A halhatatlansággal – s nem a halállal
törődve: jóság és igazság volt jelünk.
Mindezekért a pokolba is elmegyünk,
ígértük, szemben a rosszal, soha háttal,
de : hátnak hátat, miként Hunor és Magyar!

--- Most nézek, lenézek az ősz üstökökre,
és e tájon valami vérig fölkavar…

     v

                                           Hódmezővásárhely, 2009. január 11.


Beszédesek az éjszakák. Ahogyan a lámpák leigázta gyér csillagfénynél jár-kel az ember, sok mindent hallhat, az azonban már rajtunk múlik, hogy mit hogyan akarunk meghallani.
Fáradt őszi éjszaka van, lassan itt a tél. A költözőmadarak már régen útra keltek, hogy valahol a forró, napfényes tájakon töltsék a Karácsonyt, akik pedig itt maradtak, azok fázósan bújnak össze fészkeikben. Az útmenti kis tócsák jégből kaptak bőrt didergő hátukra, a fák megkopasztva, álmosan toporognak, várják a havat, az álmokat. Az emberek is elvackoltak már, békés és kevésbé békés fészkeikbe, és duruzsoló kályhák mellett várják, hogy leteljen az éjjel uralma, és átadja helyét egy újabb sietős nappalnak. Csend van mindenütt, megadták magukat kusza rémálmaiknak még a huligánok is. Néhol papírfecniket sodor a fagyos szél, talán egy szerelmeslevél, de az is lehet, hogy búcsúlevél megtépett foszlányait. De aki még kint van az utcán, az érdekes dolgokra figyelhet fel. Amit eltakar a nappal fényes leplével, az éjjelente mind előkerül a város sötét zugaiból. Titkok, melyeket nappal nem látunk elég élesen, ezért azután nem is figyelünk oda rájuk. Pedig sok mindent tanulhatunk az éjjel nehéz iskolájában, csak az a kérdés, vajon azt látjuk-e meg, amit mutatni akar, vagy torz tükörképeket. Mert az él bennünk, hogy az éj leple alatt gonosz alakok lakják a városokat, mert azt hisszük, hogy minden úgy helyes, ahogy mi hisszük.
Amott egy sötét folt a bokor alján. Táskaféle, csak már viseltes, koszlott darab. Undorító szemetet vagy bűzös rongyait zárhatta belé valami csavargó, ugyan ki nézné meg közelebbről. És továbbsétálunk, könnyedén, süket fülekkel az éji mesére, és hagyjuk, hogy szívünket belepje a por. Pedig hagyhatnánk, hogy a csillagfény meséljen, hogy tiszta utat kapjanak szívünkbe az éjszaka szavai, és akkor a másnapi újságokban nem lenne az a rövidke cikk, arról a megfagyott csecsemőről, akit egy bokor alján találtak egy ütött-kopott fekete táskában. De vakon megyünk előre, semmi sem számít, átgázolunk az éjjelen is, ahogyan mindenen, szép új világunkban.
Pedig van élet a sötétségen túl. Emberek laknak az éjszakában is, csak nem akarjuk látni őket. Pedig az utcaseprőt is két kislány és fiatal asszonyka várja otthon, pedig a padon alvó szerencsétlen is járt frakkban, ült színházi páholyban. De letépték melléről az emberi címet, és mi átnézünk rajta, hiába tudjuk, hogy fázik ő is, éppúgy, mint mindenki más.
A hideg betonon, egy sötét sarokban szakadt csavargó guggol. Mellette egy kerítés, abban megkapaszkodik néha, amikor megtán-torodik, talán az olcsó pálinka olcsó mámorától. Előre görnyed, kuporog a hidegben - talán a gyomra nem bírta a jófajta italokat...
És valakik jönnek, és megrugdossák. Nesze, részeg disznó! És mi látjuk, de odébbállunk, és valahol mélyen mi is benne vagyunk egy-egy rúgásban. Mert akarjuk látni, hogy az éjszaka száműzöttjeit csakis részeg kábulat kényszeríti térdre, akarjuk látni, hogy bűnhődik, amiért koszos és elfeledett életét kell élnie. Csak egy percet kellene még maradnunk, és kiderülne, mit is akart mesélni nekünk az éjszaka. Mert elmennek a rugdosódók, és a csavargó feltápászkodik. És szemei nem mámortól csillognak, és keze nem az alkoholtól remeg. Zsebébe nyúl, és folytatja a hajlongást a kerítésbe kapaszkodva — azokat a kismacskákat eteti, akikre néhány napja lelt rá annak a kerítésnek a tövében...
Hiába beszédesek az éjszakák, a lámpák hódító fénye nem engedi lejutni hozzánk a csillagokat.
Pedig a sötétben hősök élnek és halnak meg nyomtalan, de mi ítélkezünk, és eltapossuk őket, mi, a fényben élő jóemberek...


Három nappal halál előtt
már nincs időd a taktikára,
csak arra, hogy a lét határa
által szabott utat belődd
s úgy indulj rajta el, hogy a
távolság már nem a te dolgod,
de az irány : az óvatos jobb
vagy bátor bal - szíved joga.

Csak rajtad áll, hogy merre vesz
irányt a lábad. Akkor is, ha
ítéletével körbeírta
a konvent, hogy meddig mehetsz,
utolsó lépéseidet
úgy tedd meg hát, hogy diadallal
verjen a végső korahajnal
dobpergésébe zárt szived,

hisz nincsen annál szabadabb,
akit csak vesztőhely határol:
egy tűzön ég keresztfa, jászol -
most gyűjts fejedre parazsat!
Csak versre - másra nincs időd!
A jól jött meddőség se ment fel,
csalárd, ki visszaél a csenddel
három nappal halál előtt.


Valahol mélyen... bűvös hangon
egy angyal dúdol... Egyre hallom.
Csak képzelődés? Éber álom?
Szétfoszlik, sehol nem találom.
Olyan sötét az éjszaka!
Soha nem érek már haza.

A lélek mélyén van az isten?
A félelem, és annyi minden,
szorítja torkom s szívemet.
Valaki majd csak eltemet...

Valahol mélyen... Én kerestem.
Ne kárhoztasson senki engem.
Az oltár mögött - Ostoba! -
nincs más, csak egy üres szoba.

– Hecsedli. Várjuk a postást – mondta Bányai, az író és letette a kagylót. Régi, jól bevált, mondhatni egyezményes szövegük volt ez Zsengellérrel, a költővel arra az esetre, amikor már mindent megbeszéltek, ami eszükbe jutott, s valamelyikük úgy gondolta, ideje lenne befejezni a trécselést, mert az alsóneműjük is rámegy a telefonszámlára. A hecsedli azt jelentette, hogy az író jobb híján – no meg pénz híján is – csipkebogyót gyűjtött őszönként teának, hogy azzal is teljen az idő, amíg eszébe jut valami olyan épkézláb történet, amelyet el lehet adni valamelyik irodalmi folyóiratnak. Tulajdonképpen afféle unaloműző időtöltésnek szánta ezt az elfoglaltságot, amikor nyugdíjba került. Úgy gondolta, hogy a keze és az agya egyszerre dolgozhat, miközben a szekrény tetején a tálcákban szárad a vitaminbomba. Igen, így mondták a rádióban, hogy vitaminbomba, mert állítólag nagyobb a C-vitamin tartalma, mint a citromnak.
Amikor kiszaladt a tolla alól egy-egy novella, elküldte valamelyik folyóiratnak, amelyikről úgy gondolta, szívesen közölné a régről ismert szerkesztő, vagy rovatvezető. Az évek múlásával egyre kevesebb lett a régi ismerős és egyre több a válasz nélkül hagyott levél. Olyan is akadt az újdonsült lapigazgatók, főszerkesztők között, aki azt írta, hogy szívesen közölné...

T.Ágoston László
A hecsedli meg a postás
Pacsika Emília
DÉDANYÁINK ABLAKA
A szerenád örökké tart,
a múlt gyertyái vég nélkül égnek.

selyemcérnával hímzett ifjúságra,
muzsikában virrasztott éjszakákra
emlékeznek
angyalka-csipkés függönyök.

Sírbolt a menny a mécse csillag
s a hold-krizantém bágyatag
szagától reszketnek a holtak
orrcimpái a föld alatt

hol fekszenek gyökérbe fonva
de most a deszkák széteső
tömlöcét elhagyják s birokra
kélnek veled múló idő

bor és kalács az asztalon
és gyertya ég s ők visszaülnek
kihűlt helyükre és vakon
merednek ránk míg tart az ünnep

hallgatjuk csontujj verdesi
eső a párás ablakot
s gyűlölködőn egymást lesi
egy éjen át élő s halott

 


Mint az ősi, szép zenében
érted szól a dal, nem értem,
erőmből most nem futja másra,
felidézni néhány szavadat,
elmélázni, emlékezni a vágyra,
elhinni, hogy így jobb, igazabb,
s egyszerűen tudomásul venni:
rabigába szerelem se hajthat
bolond bikákat, szabad madarat.

Baka István
Halottak éje 
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Szőnyi István
festőművész
Halász volt, meggörnyedt,
búskötésű ember.
Mindég sötétben kelt
és morogva perelt
eltűnt pipájára,
pedig szájában volt,
mint az istenátka!

A szürke homályban,
mint a kígyózó füst,
míg fojtott a parázs,
fuldokolva kúszott
szét a káromkodás.

Szent volt ez az ima
Pedig vén kezétől
nem csörrent a persely,
nem kísérte tömjén,
s pislogó gyertyák közt
ájtatos pap szava,
ezért reszketett meg
a gyászt-keresztelő
kőtemplomok fala.

Szent volt ez a beszéd
Benne égett minden
fájdalmas örökség.
Ha a Bodrog partján
megrezzen a nyárfa,
ősz-színéről ma is
haja jut eszembe,
s feltűnik a vízen
valahol egy ladik,
megfájdul a szívem.

Gyerek voltam, mikor
a vén adószedő,
a halál rekvirált
nála egy őszi nap,
és egy csöppnyi házra
ráhajolt a gyásznak
fekete virága.

Németh Tibor
NAGYAPÁM IMÁJA
a jégmezőket megolvasztani,
hogy testeinknek legyen valami
tiszta víz. Csupán egy csöpp, de tenger.
Szibéria szelében és a lengyel
lankákon, hallod, kedves? hallani
a vérvisszfényű rianást, ami
rettenthető konok ölelésekkel.
Jégtáblák: lovak, katonák, rabok;
melengetem kezed leheletemmel,
míg tél jön, s télre tél, s gonosz vagyok,
jövünk-megyünk, marakodunk. Ne menj el!
Vállalni kell, ami bennünket vállal,
halandókat így mérnek a halállal.


Mágus vagyok. Magány varázslója,
Kiben örvényként remeg a csend,
S zordan üti el a Végtelent:
Bárdként lendül felettem az óra.
Szabadulnom nem lehet. Csillagok
Csobbannak hűs vízen: könnyemen.
Most érnek meg bennem a tűnt napok,
Mikre legyintettem könnyeden.
Varjak szállnak szemem íriszében
Holt tájak felé az éji szélben –
Szívemre tör a suhanó raj.
Véres a horizont s károg a rém –
De feledésre: nyílik már a fény,
Mit virágként bont ki egy sóhaj.

Tok és ábra mondattana:
kép és megint kép.
Előzék és hátlap, zenére teremtett,
fedélnek s környezetnek,
formának a másformára.

Vigasztal, de nyugtalanít is:
hisz általa tapinthatom,
egybefoglalhatom az ellenpontokat,
sőt a levegőhullámokon vágtató
lényeget is felfoghatom.
Majd kifejtem a lemezt is,
becsusszantom a készülékbe,
pörgésén is uralkodom,
s kijelentem: azt hallgatom,
ami enyém.
Azt, ami.
Fogalmat alkotok e dobozról.

(Ahogy a be nem merítkező
méregeti a medencét, s ahogy
a haldoklón is eligazodik
az, aki másnap reggelre kel.)

Ám ami kitüremkedik a széleken,
és valahol ott van, éldegél
élmetszéseken, peremeken is túl,
mi fedésbe nem hozható,
el nem fogyasztható,
nekem olykor az is világít,
a korona,
melybe még épphogy belenézhetsz.

Húsz- vagy százévente.
S meg is sejtem: soha nem lesz enyém.
Hiába ügyködöm mindjárt fedéllel, fiókkal,
nyomógombbal, kijelzővel,
mert kicsap a széleken, s önműködően
növekedik, fogyatkozik.
Beszédre teremtetett
az, ami
egy szót hadar vagy periódusokon
dadog végig: ám ez is egyre megy.
Innen és túl
mondja mondatlanul a magáét.


Bárdos László
Egy CD lemez meghallgatása előtt
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Szőnyi István: Reggel
Teljes gondolati átmosás után
csupa nőietlen tulajdonság
nem fontos a ruha az ékszer
csak tiszta ép és színben összeillő
a többi mind lényegtelen
nem okoz izgalmat az új szabás.
Inkább egy könyv színek táj
tarka fonalak gobelin.
Nem ér már semmi új, ne félj.


Zsíros kenyérnél nincs jobb a világon! Pláne, ha az ember megszórja paprikával, igazi somogyi módra. Nyáron, meg ha még kovászos uborkát is haraphat hozzá az ember, a király sem kívánhatna jobbat. Ha meg még maradt a kenyérből, és a kutya sincs a közelben, hogy megegye, – akkor sincs gond.
Az ember csak még jobban megpaprikázza, – már csak a színe miatt -, és mehet is már a nádas mellé beetetni a keszegeket. Persze darabonként kell belecsipegetni a vízbe, hogy mindenkinek jusson. Az biztos, hogy este már családostól jönnek vacsorázni; – csak győzze az ember kirángatni őket.
Mindezt csak azért írom ide, hogy ne tartsuk furcsának Kosztaszt, a hajóácsot. A bácsi - szinte hihetetlen - olajjal ette a zsíros kenyeret. De hát az ő vidékükön az járta. Valami Szaloniki nevű városból jött, ahol nagypapa szerint külföldiül beszélnek. A téeszelnök dicsérte is úton útfélen, hogy Kosztasz elvtárs, nagyon harcos elvtárs, de menekülnie kellett a burzsujok bosszúja elöl. Holott ez nem is úgy volt.
Kisslaki László
Kosztasz bácsi nyaralója
Az álmok zöld és néma völgyét járom
és nem tudom még, hogy merre térek holnap;
érzéseim űznek, messzi elsodornak
várva az estet; megnyugvásra vágyom.

Hámló seb az alkony, mögötte éjnek
kútja, a hold benne – hős, harcos végzet;
vértje csillan; lázad, hogy haljon újra.

Végtelen utakon új utak futnak
s mi végre vándorlok, nem mondja semmi se.
Szegélykőre ülök s nézek a semmibe.

Hideg villanás: egy sárga lámpa rám néz,
dohos, kék macskakőn tűnődik a fény
s tízezer magánnyal ölel át az éj
hol fekete holdtól barna minden árnyék.


Kaskötő Istvánnak

Madárhang-cseppek égtek.
Kihúnytak.Láttam: színt ad,
titkot a tájnak alkony,
egy ámulat-pirosat.

Pirosát égi vérnek,
mely légben, könny-tükörben
ha fájdalmát kiönti:
szív ujjong, s visszaretten.

Tagadjuk bár: az ember
fél szépségekre nézni,
mert a mögöttes bánat,
jövőbe elkíséri.

Egy-egy, kit alkony érint,
a Gondolatig felnő,
melyben a Szépség csendjén
várva-várt csillagerdő.

Fent: a Megérthetetlen,
de szépségével láttat
egy soha el nem értet
e csillagdús varázslat.

(2009)


Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
A Teremtő bizonyosan nagyon jó kedvében volt, amikor ennek a hét falunak telepítésére elküldte a cövekeket. Az égi küldöttek elvégezték a dolgukat. A leszúrt cövekek környékén hamarosan majorságok, aztán falvacskák kezdtek dagadozni. Némelyek lélekszáma a másfél ezerrel is kacsintgatott. A medence olyan, mint egy fatörzsből faragott, dagasztó tekenő. A tekenő hosszán megy át a Feketeügy. Rigolyás és fergeteges vízfolyás. A felső folyáson alig van víze, tele van akkora s nagyobb kövekkel, mint a fejem. Az alsó folyáson úgy viselkedik mint egy meglett nagy folyó, egy kő sem látszik, csak a vadon töredezett, magas partok. Nyár közepén, fenn a marhák alig kenik fel a nyelvükkel. Ha nem lennének a patakok, tán még ki is száradna. Tavaszon olvadáskor vagy őszi esők idején, özönvizet hirdet. Hat, nagy patakot ölel ott magába, egyik – egyik éppenhogy megtérésekor. Ettől mind vizesebb lesz. A teknő aljában aztán lesz épp elég vize. Csapkodja is a martnak. Patakér ott van a lapály közepén, saját pataka ugyan nincs, mégis három vízben áztathatja lábát. Akik egy vizből isznak, azok jobban szeretik egymást. Hétfalu község, valóban hét falu közösségéből állt az idők elején. Aztán több rendben szét mentek.

Váradi József
Pálilonka
Az igazság nyomorult tonnáit
megrakott vasúti vagonok súlyával
húzza az ember a háta mögött.

Húz szívére felrakott ezer
fájdalom követ, - bár nem visel,
de húsába érzi mélyedni a vezeklőövet.

Évnyi arctalan remény kacsint
ez egyetlen éjen öröm-álarc fölött,
maradjon festetlen a mosoly,
mi hajnalra közénk költözött.

Gyengéd terhével az ég elenged
pelyhes gyermekkönnyeket,
vágyjuk letenni, s hinni,  esztendőnk
sötétjét finom por-hó cukrozza meg.

Budapest, 2009. január 5.

Súlyos, hosszantartó, nagy érzelmek után
pislákol, majd kihuny benned a szenvedély.
Lehet, hogy este lesz, talán csak délután,
vagy éppen kegyetlen, karcossá dermedt éj.

Elszáll a szerelem, marad néhány fénykép
amellyel nem is tudsz mit kezdeni, csupán csodálkozva nézed: ezt szeretted nemrég?,
és többé nem vágysz már ölelése után.

Néhány hét, s felhőid tőled messze szállnak, messzire, egy rideg, borús város fölé,
ahol már nincsenek régi, merész álmok:
- te ott, én pedig itt - megyünk a sír felé.

Köves József
GYÁSZJELENTÉS
Apám még ifjú volt, mikor bevésték
az alapkőre családunk pecsétjét.
Gyerekként láttam, hogy a követ hordják,
ma vénen nézem égbenyúló tornyát.
Sok templom összedőlt – okultam ebből:
csigáktól, fáktól, apró termeszektől
tanultam minden építési módot.
És így az Úr tervrajzából a Dómot
olyanná tettem, mely méltó nevéhez.
A földön áll, mégis közel az éghez.
Kecses falai könnyeden lebegnek.
Otthont teremt magasztos ünnepeknek.

Olyan követ használtam én is végül,
amilyenből a disznóól is épül,
és ott a nagy mestergerenda fája,
lehetett volna juhakol karámja.
És mégis székesegyház lett belőle,
mert én voltam a büszke építője.
Nem volt szükségem timpanonra, frízre,
új századunk idézi minden dísze.
A sok-sok óriás ólomüveg ablak
aláfestése a rideg szavaknak.
A mennyre gondolsz, nem pokoltüzére,
a fény fon körbe kapuján belépve.

Stabilan áll, mert támpillérek tartják.
Csipkébe öltöztettem minden sarkát.
Nincs két egyforma szobra, kővirága.
Büszke vagyok az aszimmetriára.
Néhány ezren csodálják térdre hullva...
De áll-e még egy emberöltő múlva?
Előbb-utóbb majd újra harcok jönnek
– nehéz alkotni, ölni sokkal könnyebb –,
a templom összedől, megég a kódex,
a dóm kövéből egyszer juhakol lesz.
Éppen ezért, hogy el ne tűnjön mégsem,
a névjegyem a zárókőre véstem.

Eltűnt az ösvény már az udvaron,
hósipka, sál a tömpe kazlakon
éhes kis cinkék gyűlést tartanak
- a rózsák mélyen, mélyen alszanak.

Háztetők felett kémény füstje száll
csillag se gyúl ki, csak a köd szitál
vonatok futnak, kerék zakatol
- nyílnak e rózsák most is valahol ?

Reggelre minden csupa zúzmara
ágbogas kóró, öreg szilvafa
és olyan szürke nap nélkül az ég
- én nem is tudom, lesz e rózsa még ?

Eltűnt az ösvény lent az udvaron
már elsötétült párás ablakom
ott kint csak a hópelyhek rajzanak
- a rózsák mélyen, mélyen alszanak.


Szőnyi István: Este
Kagylóhéjba
zárva élek,
tetten érnek
gondolataim,
időjós csontjaim
kattognak,
mint rozsdás
óraszerkezet,
vagy Legó-játék
műanyag részei,
ahogy épp egy gyerek
illesztgeti
helyére.
 
Végül kiderül
működőképes-e,
vagy kukába kerül.

Koporsón rozsdalánc, könnyálló vakolat,
fémhideg műzománc, villódzó felirat:
Időskorúak Otthona.

Hátul, a réseken, magányos éjjelen
betör a szél, s – miként szatír a szüzeken –
kedvét kitöltve lép tova.

Délben zaj, csattogás. Asztalon reggeli,
az ágyon szürke arc, nyitott szem – könnyteli.
Öt éve néz, öt éve vár…

      *

Szemét lefogták már – a férfi este jött.
S megy is. Annyit kérdett, míg állt az ágy fölött:
mért néz még mindig rám, anyám?


a hóvirág ledobta
avar kalapját
szomjas sugarak
mohón harapják
a még megbújt havat

a kökénybokor is
únja már a telet
várja hogy rügyet
fújjanak a szelek
és nárciszt hajtson a nap

Dérnyi Ákossal madarat lehetett volna fogatni. Jutalmat kapott és még elő is léptették. Csakhogy a madarak eltűntek fészkeikben, vagy tovaszálltak délre a farkasordító hideg elől, amely megdermesztette az egész országot. Ákos is felvette magára szőrmével bélelt nagykabátját, meleg sálat tekert a nyaka köré, kucsmát húzott a fejére, vastag kesztyűt a kezeire, mielőtt kilépett az értekezletnek helyet adó épületből. A jéghideg északi szél még így is megtalálta ruházatának réseit, csípett a kabát alatt, marta fejét a kucsma szélén. Összehúzta hát magán a kabátot, amennyire csak tudta, és sietős léptekkel indult hazafelé. Kocsiját nem használta aznap, a jeges utakon kockázatos lett volna hajtani a drága járművet. A legnagyobb elővigyázatosság mellett is előfordulhat koccanás. És ha még csak koccanás!
Sietsége ellenére is óvatos volt, következetesen a lába elé nézett, nehogy megcsússzon a jégburkolta járdán. Az utcai lámpák fénye megvilágította az utat, de ott, ahol árnyék vetődött a járdára, elég egy vigyázatlan lépés, máris kitöri kezét vagy lábát. A bérház közelébe érve tekintett csak fel, akkor is csak azért, ég-e a villany a harmadik emeleti lakásban, ahol végre az otthon melege várja.
Magyar Nemzetstratégia

Magyarország arról is nevezetes, hogy az utolsó száz évben több tucatnyi nemzetstratégia született, gondoljunk csak Jászi Oszkár, Babits Mihály, Szekfű Gyula, Szabó Dezső vagy Németh László elképzeléseire. Nemzetstratégia alkotási kedvünkben az utolsó pár évben az egy főre jutó népboldogitó tervek az exponenciális függvény értékeinek megfelelően növekedtek. Már minden valamit is magára adó gyűlekezetnek, és válogatott csoportoknak van „nemzetstratégiája.” Ebben valóban jól állunk. Nagyon jól.
Legujabban a nem régen gründolt Magyar Konzervatív Alapítvány adta ki és mutatta be 2008 december elején a saját nemzetstratégiáját Magyar Nemzetstratégia cimmel. Ebben a vaskos kötetben 37 szerző szólal meg, úgymond körüljárva a  magyar nemzet problematikáját, szem előtt tartva a közösség jövőjét is  
Mielőtt bárki is kézbe vesszi ezt a magyar társadalom problémáira nézve haszontalan könyvet, jó ismerni az un. Konzervativ  Alapítvány alapelveit rögzitő bevezető mondatot:
„Az Alapítvány a keresztény értékrendet, életszemléletet, és életmódot, valamint az ezzel összhangban létező magyar és egyetemes hagyományt tartja fontosnak. Konzervatív, mert a történelmi alkotmányosság folyamatosságában megmutatkozó magatartásmódokat és értékeket, szabadságharcos, szabadságőrző, alkotmányhelyreállító hatalomszemléletet, általában a magyar történelmi hagyományt és politikai tapasztalatokat vallja követendőnek. Az alapítvány az istenes, hazaszerető, családvédő, önzetlen, nemes lelkű, tartással rendelkező, magyar karakter által tanúsított magatartást és az általa meghatározott közéleti, közösség szervező magatartást fogadja el követendő és támogatandó mintának.
Az Alapítvány alapgondolata az, hogy a történelmi-közjogi örökségünk, sőt egész nemzeti hagyományunk kiemelkedő alapja, jelképe és megtestesítője a Szent Korona.
Gondolom értelmes és önállóan gondolkodó embernek mit üzennek ezek a semmit mondó frázis mondatok. De egyet megállapithatunk, a „keresztény értékrend“ deffiniciója nem történt meg. Azt azért jó leszögezni, hogy a magyar „mély konzervativ gondolkozásban“ a kereszténységet csak és kizárólag a katolikus egyház jelenti. Az is igaz, hogy amióta az antiszemitizmust nyiltan felvállaló egyes református lekipásztorok is a politika porondjára léptek, bocsánatos bűn a „konzervativ-keresztény gondolkodók“ számára reformátusnak lenni. De semmit nem változtat azon, hogy a Konzervativ Alapítvány szellemiségének, igy a „keresztény értékrendnek“ is, csak a katolikus egyház által kijelölt magatartás az alapja. Az köztudott, hogy mit jelent a magyar politikai jobboldal szóhasználatában a „keresztényi értékrend“. Azt hogy, nem zsidó.
A keresztényi értékrenddel kapcsolatosan érdemes feleleveniteni Márai Sándor 1943-1944-es naplójában leirtakat:
„Kereszténység", mondták - és szakszerű képzettség nélkül igényelt iparigazolványt értettek alatta. Kereszténység, mondták és zsidó bútorok rablását értették alatta. Kereszténység, mondták és minden szabad gondolat, egyéni vélemény megfélemlítését értették alatta. Keresztény ember vagyok, mondták gőgösen és a markukat tartották.
A "jó magyarok" figyeltek, neszeltek. Kezdetben, márciusban, kissé gyanakodtak is. - Jó lesz ez, sógor? - kérdezték egymástól halkan és összehajoltak. - Fog ez menni? Nem lesz baj belőle?... Aztán látták egy napon, hogy "megy a dolog"; az oroszok még messze voltak, Franciaországban, Belgiumban még a németek strázsáltak; a zsidók közel voltak, ki lehetett rabolni, meg lehetett gyilkolni őket. Erre a jó magyarok - miniszterek, államtitkárok, képviselők, jegyzők, szolgabírák, csendőrök, s a hozzájuk csatlakozott népség és katonaság - nekigyürkőztek, megpederték a bajszukat, s magyaros lendülettel nekiláttak az ügynek. S látták, hogy "megy".
Azzal sem lehet sokat kezdeni, mit is jelent a „az istenes, hazaszerető, családvédő, önzetlen, nemes lelkű, tartással rendelkező, tartással rendelkezö magyar karakter.“
Úgy tűnik, a Konzervativ Alapítvány a régmúltból ide pottyantott szellemi múmiák gyűlekezete, akik mitoszokban, zavaros sámánisztikus hitvilágban élnek, éreznek, gondolkoznak ma is, és magukat a nemzet egyedüli és kizárólagos megmentőinek, mint eleve elrendelt küldetésnek tekintik. Pedig társadalom felé semmi lényegest és hasznosat nem tudnak mondani.
Lapozzunk bele ebbe a “nemzetstratégiába”, melyről a jobboldali napilap így vélekedik: “A Magyar Nemzetstratégia 800 oldala a jobboldal, polgári oldal, a nemzeti, népi, keresztény és konzervatív megközelítési módok közös részeit próbálja összefoglalni.” Mit lehet erről a kiforditott megfogalmazásról mondani? Semmit nem érdemes.
A “nagy hatású” kötet szerzői között találjuk többek között: Id.Hegedűs Lóránt, aki közismert a családjával együtt az antiszemita nézeteiről, Pozsgay Imre, -aki az MSZMP KB tagja volt, Jankovics Marcell,- akinek egy bécsi beszélgetés alkalmával azt emlitettem meg, hogy érdemes volna elgondolkozni azon, hogy a Budapest Főpolgármesteri poszt is csak két cikluson keresztül lehessen betölthető. Erre azt találta mondani nekem, “A zsidók akarják Demszkyt!” (No comment) Kondor Katalin, akiről kiderült – érthető élénk tiltakozása ellenére - a Kádár-rendszeri ügynök múltja, Bogár László aki valaha mint MSZMP tag, lelkes híve volt a kommunizmusnak, Varga Domokos György, az Antalli Nemzetpropaganda Hivatal volt vezetője, akinek erős antiszemita nézetei közismertek, vagy Zétényi Zsolt, akire kár egy szót is vesztegetni.
Erről a tanulmánykötetről szólva a következőket mondta Zétényi Zsolt: „Szánjuk az értelmes értelmiségi szellemi osztálynak, csoportnak, felelősöknek, a politikacsinálóknak. Nem feltétlenül a maiakat és a mostaniakat értjük ezen csak, hanem azokat, akiknek jó és kívánatos, hogy az ország irányítását a kezükbe fogják, kezükbe tartsák és meghatározzák a jövő alapvonalait” Na! Nem érdemes morfondirozni egy pillanatot sem, milyen is az  “értelmes értelmiségi szellemi osztály, csoport” ez már Zétényi Zsolt titka, nem is csodálom, hogy semmit el nem árult belőle. Ezt a szellemi kaficántos megnyilvánulást tovább tudja ám csavarintani. Bevezető gondolatok egy jövendő nemzetstratégiához c tanulmánya zavaros gondolatokat tartalmaz, hemzsegnek benne az ismert közhelyek. De olvassuk az emelkedett mondatokat tovább.
„Magyarország legtöbbet hangoztatott és a legnagyobb veszedelmekkel riogató bajának, azaz a gazdasági válságának valójában nem önmagában rejlő, de még csak nem is a gazdaságpolitikában gyökerező okai vannak. Hanem a fő ok a világhódító neoliberális – anyagias, embertől, nemzettől és Istentől egyaránt elrugaszkodott, individualista – felfogásban keresendő... meggyőződésünk, hogy ma leginkább annak van létjogosultsága, amely – röviden szólva – a jövő érdekében visszanyúl az éltető hagyományokhoz, az ember istenképmás mivoltához.“
A kiadvány szerzői között van olyan is, aki a „nemzet sámánának” hiszi magát - és a szikét felcserélte a “sámán homlokszalagra” - és ebböl a “magas pozicióból” zengeti dörgedelmeit a “keresztény-nemzeti lányoknak, fiaknak”. A “nemzet szívembere” az elfelejtett gyökerekhez való visszatérést hangsúlyozta. „A világunkban istenközpontú, természetközpontú a világ és szeretnénk visszaállítani a teremtői rendet, a társadalom minden egyes területén és mivel magyar nemzet integráns részei vagyunk, azt szeretnénk, ha mind a 16 millió magyar ember közös célokat, feladatokat találhatna ebben a könyvben.” Mit jelent az „elfelejtett gyökerek“, erre a választ is megadja a Magyar Nemzet c lapnak adott intejújában:  „A Szent Korona jogfolytonosságának helyreállítása, ami nem más, mint a földi és az égi világ összekapcsolása, az egymás mellett élésnek a magyar hagyományokban való bemutatása“. Tetszenek érteni úgye?
Vagy a  konzervativ stratégiának  egyik jeles képviselöje dr. Tóth Z. József, akinek az alábbi mondatot sikerült kipréselni magából:
„Küldetést hordozó történelmünk és nemzeti létünk időtlen szimbóluma a Magyar Szent Korona. Ez a tündöklő ékszer „Újszövetségi frigyládaként” a teremtő öröklétet köti össze a mi elmúló emberi világunkkal. Miután a Gondviselés ránk bízta az „angyalok hozta koronát” nemzetünk folytonos feladata, küldetése, beteljesítve a több ezer éves szkíta hagyományt, hogy már a földön törekedjünk a szeretet Isten országának megvalósítására. Így nemzeti létünkért, öntudatunkért, megmaradásunkért folytatott harc egyben a küldetés beteljesítéséért folytatott küzdelem is.“
Bene Éva főorvos - a Katolikus Rádió munkatársa – előadásai során szívesen beszél a „magyarság indirekt népirtásáról,“ aki szerint a „vértelen nemzetpusztítás soha nem látott formákat és méreteket öltött.“ Bene Éva főorvos nem riad vissza teátrális képies nyelv használattól, mely során egyik könyvében a magyar nemzetet birkanyájhoz hasonlitja, mely „önként és dalolva vonul vesztőhelyére.“  Csupa negativ érzések, érzelmek kisugározása. Természetesen mindez a „libsibolsi“ kormányzásnak köszönhetően, mely kiderül a főorvos asszony irásából.
Fentieket olvasva tisztelettel ajánlom a „nemzetstratégák“ figyelmébe Pikler Gyula szavait, melyeket Pulszky Gusztávról szólva mondott. Azt gondolom, felesleges megemlitenem, hogy Pikler Gyula a XIX-XX századfordulót követő magyar progresszió kiemelkedő képviselője volt. Ady Endre is hivatkozott Pikler Gyulára a Kozmopoliták publicisztikájában (1902. július 6.)  "Egész nevelésünk haladásellenes, anélkül, hogy tudnók; a végett, hogy az ifjúság fogalmat nyerjen az emberi műveltség erejéről, feladatairól és különösen a nemzeti művelődés feladatairól, történelmet tanítanak neki, a lelkesedés forrását a múltban keresik számára...“
Ezt képviseli a vaskos kötet szellemisége: előre a múltba!
Van aki az „egy magyar vallás alapításának oly elszántan visszatérő kényszerei“-ről értekezik és szépen kifejti hogy a „magyar gondolkodás, mint méltó szellemiség, mint egészben látó és teljességben érző, de nem kisajátító attitűd, mint bölcs lelkiismeret, melyeknek a magyar szellem kozmikus feladatának betöltése a célja.“ Igy már érthető a Szent Koronának mint „újszövetségi frigyládaként” való emlegetése. Ha már  badarság, akkor fokozzuk tovább. Sámáni módon.
Vagy dr. Oláh János aki szerint: „Az átalakuló magyar társadalomban tapasztalható lelki és testi betegségek, például a depresszió és a korai férfihalál rémisztő növekedése is a társadalmi tőke siralmas állapotával magyarázható.“ Oláh János megállapitásán nincs mit csodálkozni, mert abban a társadalomban melyben az ellenzéki politikai erö csak a negativ folyamatokat súlykolja a társadalom tagjai fejébe, és ahol ez a súlykolás gyűlölettel jár együtt, ott valóban megrogyan a közbizalom, a társadalmi tőke elsorvad és bekövetkezik az, ami ma észlelhető az országban. Erőszak, durvaság, kulturálatlanság, vélt előjogok, és törvényen felülinek hitt csoportok keletkezése, korrupció mely 1998 óta „polgárjogot“ nyert a magyar társadalomban, közéletben.
Na de mit mondjon az ember, amikor olyan megállapitásokat olvas mint: „Szent Korona, mint a nemzet legfontosabb identitásszimbóluma“ . Erre a megállapitásra az értelmes ember ma már csak legyint. Mintha nem 2009-t irnánk, hanem még a XVIII. század közepén járnánk – gondolkodásban.
Vannak azért majdnem marxi megfogalmazások is, amikor kifejti: „Az emberi közösségek létét tízezer éve a termelés biztosítja. A termelőmunka lett az ember küldetése, önfenntartó missziója.“  Innen már piciny lépés a marxizmushoz és a marxista világnézethez. Bizony.
Imádjuk a frázisokat.
Szabados György – akinek ebben a  „nagyszerű kötetben“ ugyan nincs munkája, de szellemi bajtársa a kötet szerzőinek – egyik tanulmányában Hamvas Bélát idézte, így:
„Az egyik idézet Hamvas Bélától való, mely így szól, egyszerű kis mondat:
„A nép sorsát, csak a szellemi kaszt irányíthatja”.
De ahogy olvasgatom ezt a Nemzetstratégia c összeállitást, egy dologról azért meggyőzött: Az irások szerzői nem tartoznak a Hamvas által megfogalmazott szellemi kasztba.
A párbeszéd megkezdése a cél – mondta Bogár László a könyv egyik szerzője. Csak az nem derült ki, hogy kik és kikkel kezdjék a párbeszédet. És miröl párbeszéljenek? Badar, zavaros szellemiségű dolgokról nincs mit párbeszélni.
Egy ilyen könyv kényszerű elolvasása után érezhető Márai Sándor megállapítása: „Milyen hálátlan szerep lesz mindazok szerepe, akiknek fel kell számolni a Nemzet, a Kereszténység, a Haza meghamisitott eszményeit!“  Látjuk, a hamisitás most is töretlenül folyik a „keresztény-nemzeti“ demagógia szellemében. Azért felmerül a kérdés a „nemzetstratégia“ olvastán: Mit szól ehhez a nemzet?
A figyelmes olvasónak az az érzése, hogy ez a kiadvány semmit nem ad a helyes történeti identitás kialakításához, nem jelent semmilyen támaszt a jövő felé botorkáló magyar társadalom tagjainak.
A könyv elolvasása után egy tanulságot azért megállapíthatunk: a szerzők 778 oldalon sem tudták elmondani azt, amit Gr. Széchenyi István már 1830-ban a Hitelben két mondatban megfogalmazott:
„Nem azzal használnak népüknek, ha népboldogító terveket gyártanak, hanem ha az emberfőt kiművelik. A nemzetmentő sürgés-forgás kiművelt emberfő nélkül semmit nem ér, és sok kiművelt emberfő sürgés-forgás nélkül is megmenti a nemzetet.“


Aszalós Sándor
Előre a múltba!
  1./ mno.hu  2008.12.18. 20:20
  2./ Napló  1943-1944 – Helikon 2004
1
2
Egyetlen művészet sem csupán a nagyokból táplálkozik. Ők sem nőhetnének meg a kisebbek nélkül, az irodalomtörténet folyamatosságát ezek az utóbb kevéssé ismert vagy elismert szerzők tartják fenn. Közülük válogatunk, hogy kiemeljük  
                              őket a feledésből. Legalább a tudat, tudatunk következő „kihagyásáig”.                                                                                                                                                                                       Dr. Bárdos László
  irodalomtörténész

1908-1978
Kattints, a kép nagyítható.
A verssorok keresztjére

A verssorok keresztjére feszítem fel magamat meztelenül,
akik szánni tudtok, jöjjetek közel hozzám,
tudom a fűszáltól, az esti mező ősz pírja mesélte:
öröm a szomorúság folyosója, szomorúság meg az örömé
egyedül vagyok magamban
elment napjaimat letakarja a felhő,
falu szomorú kalapja, háztető alatt ülök, este van,
lámpánál ülnek őseim is, árva botlásaimra tekintenek
a könny csillogásának üvegén
és cselekedeteimre nincs magyarázat,
egyedülvaló az mint a sziget,
tenyeremben virágot tartok, az állatok tekintetéből téptem ki -
megállok ablakod előtt szomszéd,
egy frigyben szült testvérem vagy nékem,
legyen a te bajod az én bajom is, mint terített asztal,
bizony aki így akarta, szomorú apánk is az nagyon,
felsikít a hómezőkön, fáj ugy-e fáj?

Látomás Przemyslben

Hajamat megrázza a szél és az ősz
huszonhárom éve vagyok ezen a földön tanu -
18 ezer halott között akit megöltek
apáim és bátyáim galiciai iszappal horpadt szemükben
csukaszürkében, vérrel teleszórva,
embervérrel,
18 ezer német, magyar és orosz,
Európa minden gyermekei a Rajna, Duna és Volga partjáról.
A sírok hantján Isten hegedűje sír,
könnyes csillagok hullanak,
             csillagok hullanak, virágok és mezők beszélnek.
Az idők freskóját bontogatom 1914 Przemysl.
Fent
az egek boltozatának vetítővásznán, hol az ősz emészti önmagát
az idők freskójából megjelenik a felhők között
az álom-Burg!
   lilaruhás püspökök füstölővel -
aranykereszt úszik, az egyház szent körmenete - száll a felhő
... az ősz monarcha piros rendjellel, Bécs császárja I. Ferenc József
és egy melankólikus fej gróf Tisza István
    szemüveg csillog, rőt prémruhában,
hercegek, gyárosok, diplomaták szektája - salétrommezők
pátriárkák - forradalmak - petróleumkutak -
a felhők kendője száll -
Szomorúság verse

Neki dőlök a falnak.
Szomorú vagyok mint a földek,
mint az erdők, mint a galambok.
A messzi pusztának jobb lenne adni magam
és mondani a halálnak,
takarj be fiatalon homokkal.
Édesanyámra gondolok.
Szememből kicsordul a könny.

Pusztaság szomorúsága

Falvak alszanak a hóban,
fehércsillagú havas puszta szomorkodik, a szűzesség hókoronája szikrázik
a holdbolygótól.
A toronyban karácsonyra csilingelnek.
Mikulás hósüvegét szemébe húzza.
Szlávhóvirág nyílik a halálcsendes havasokon.
A parasztok találkoztak Télapóval bent az erdőben.
A titok lehúnyja pilláját, pusztaság szomorúsága
messze pedig lobog a csillag, mint sír előtt a könnyes szem.
Jégábrák rajzaiban orosz hegedühúr felsiklik.
Pásztorleány nyisd ki ajtódat!
pásztorleány nyisd ki ajtódat!
Áldassék az az Isten ki szeretettel köszönt bennünket,
hópusztaság szomorúsága ámen.
Legenda, éjszaka

Éjszaka felébredtem.
A levegő titkos folyója ömlött a kitárt ablakon
a világ nyitott szájú forrásából, melyről elgördült a kő.
Az ég gyöngyházfényben lövelt.
És akkor láttam az ég mélységében egy csillagot imbolyogni egyedül.
Valahonnan Ceylon felől közeledett országunkhoz
         hol rizsföldek suhognak és sötét kulik énekelnek az emberi fájdalomról.
Nem csillag ez! - hajó!
küzd a tengerrel, véres lámpásai lobognak.
Ne aludj városom, felénk közeleg ködös évezredekből.
Elszánt vándorok az utasai, kik elmentek egyszer hajóikkal e földről
mikor még őseink éltek.
Szomorúság volt az emberek között és ők azt mondották:
neki megyünk ennek a távoli birodalomnak, a tengernek,
aminek a neve Kéklő Egek,
a holdontúli országokban is fogunk járni
és megmártjuk korsónkat a sugarak kútjában
hogy hazahozzuk a világ végéig...
Az alanti szerző nevére kattintva az előző számokban közölt gazdag válogatás olvasható.
Költő Nagy Imre,   Balázs Béla,   Oláh Gábor,   Kaffka Margit,   Rozványi Vilmos, Keszthelyi Zoltán,  
Nadányi Zoltán,   Bárd Miklós, Hollós Korvin Lajos, Fodor József , Gellért Oszkár,
Marconnay Tibor, Simon István, Rab Zsuzsa, Jókai Mór

Most van sírás és fogak csikorgatása Magyarországnak a nemzetiségek közt való felosztatása miatt - s még azt sem lehet mondani, hogy ok nélkül való volna. Szentigaz: mihelyt a paktálási politika megkezdődik, mihelyt az oláhokkal mint oláhokkal, a tótokkal mint tótokkal, a szerbekkel mint szerbekkel áll szóba a magyar állam, akkor hamar megszűnik egységes magyar állam lenni. Annál is inkább, mert bármily veszedelmes ez a paktálási politika, annyira nem lehet az ellen szólni, ami a belső foglalatja. Nem természetes, nem emberséges, nem tisztesség dolga-e, hogy az oláh gyerek oláh iskolában tanuljon, az oláh embert oláhul igazgassák, oláh félnek oláhul tegyenek törvényt? Nem magától értetődik, hogy amely országban milliószám vannak oláhok, ott államtitkár, sőt miniszter is legyen oláh, annál inkább főispán vagy éppen szolgabíró? S hogy ami költségét iskolának vagy igazgatásnak az állam különben viseli, viselje olyanét is, ami oláh?... És így tovább... ez az, amit nem szabad megtagadni... ez az, amit rég meg kellett volna adni... jobban mondva: aminek magától értetődően már rég meg kéne lennie, hogy beszélni róla ne lehessen, hogy veszekedni körüle ne legyen alkalom. S mégis ez az, ami ha megadják: méreg annak, aki megadta, éppen azért, mert elszedték tőle, mert rákényszerítették, mert megverték vele. A nemzetiségek, melyek legtermészetesebb emberi és polgári jogaikat annak fejében kapják meg, hogy segítsenek lehetségessé tenni az alkotmányos álarcú többségi kormányzást: ezt a segítséget majd újra meg újra megfizettetik maguknak - s igen hamar olyasmivel, ami nem jár nekik sem emberekül, sem polgárokul -, ami nem szabadság, hanem kiváltság, ami nem jog, hanem harács.
Ez az átka a paktum-politikának. Az, hogy a legtermészetesebb és legszükségesebb jogok megadásával egyben menten olyan partikularizmust és federalizmust állapít meg, ami se nem jogos, se nem természetes. Amit e paktumokban a nemzetiségek kapnának: az, szó sincs róla, mind jár nekik, s jár elejétől fogva. Vétek volt eddig halasztani s most már lehetetlen halasztani. De amíg a halasztás lehetséges volt, volt választásunk, hogy adjuk meg a nemzetiségeknek, ami megilleti őket. Ugye, hogy ez ne jelentsen, vagy legalábbis ne mindjárt s nem önmagunktól instituáltan, partikularizmust és federalizmust, vagy ugye, hogy azt jelentsen.
Az első mód (és alkalom) az lett volna, hogy megindítunk egy általános demokratikus (amit úgy is lehetne nevezni, hogy emberséges) politikát, s ennek emberséges mivolta éppoly magától értetődően megadta volna az oláh gyereknek az oláh iskolát s az oláh parasztnak az oláh bírót, mint ahogy nem engedte volna az agrárius vámpolitikát annyira túlkapóvá lenni, hogy a mazsolaszőlő miatt Görögországot s a sertések miatt Szerbiát s a marhahús miatt Romániát tegyük halálos ellenségünkké. E módnak a módja pedig a legegyszerűbb mód lett volna a világon: nem félni (legalábbis ne nemzetiségi következései miatt) az általános választójogtól. Az általános választójog parlamentje a demokrácia általános, egyetemes, privilégiumot senkinek nem adó formájában adta volna meg az oláhnak, ami az oláhé, s vette volna el a magyar úrtól, ami a rác sertéskereskedőé. Lehet, hogy a demokrácia megengedte megerősödés a nemzetiségeknek valaha, a messze jövőben, adott volna olyan erőt, hogy partikuláris törekvéssel az állam s a nemzet egységét felrobbantsák. De ez először is messze jövő volna, aztán nem bizonyos, hogy egy egyetemességben boldoguló nemzetiségek partikuláris törekvésűek maradnak-e, s az sem, hogy egy egyetemesen demokratikus népjóléti politika nem erősítené-e meg annyira ezt az egészet, hogy semmi partikularizmus ne tudja felrobbantani?
Az usque mindenesetre kevesebb lett volna, mint így: mikor a demokráciától félvén, az állam s az uralkodó rendek mindjárt partikularizmus formájában kénytelenek megadni, amitől mint demokráciától fáztak. Most már eleve bizonyos, mert eleve megvan az a federalizmus, mely a demokrácia során csak késő jövőben következett volna el, s akkor is csak talán, s mindenesetre olyan napokban, mikor a magyar állam és nemzet erős lesz - nem pedig mostani szörnyű leromlottságában. S megmenekültek-e ezen a végzetes áron a demokráciától? Dehogy - mihelyt a nemzetiségek a paktumok útján erőbe kapnak s hatalomra jutnak, magától értetődően menten arra fogják fordítani hatalmukat, hogy minden arisztokratizmust kiirtsanak, mert így tudják leghamarább s leghalálosabb biztossággal szíven találni a magyar uralom, a magyar államiság, a magyar nemzeti egység arisztokratikus princípiumát.
Egyszóval: a demokrácia késleltetése csak siettette eljövetelét. Ez bizonyos és rögtönös kárrá tette mindazt, ami csak esetleges és távoli veszedelme lett volna. Ezt jól megcsináltuk.

Nyugat; 1914. 2. szám

Ignotus
A politika mögül
1754-1830
Szőnyi István: Olvasó férfi
Részegíts meg, teljesen, végérvényesen,
Szerelmed adjon álmot s új ébredést,
Mert látod omló sziklafal alatt állok,
Bősz vonat száguld velem,
Ingatag szerpentineken rohanok fekete sötétben,
Józanul vétkezvén s bűnhődve józanul,
Részegíts meg teljesen s kialudhatatlanul,
Álmot s új ébredést adjon szerelmed,
Hiszen te vagy bizodalmam,
Te vagy hitem,
Te vagy erős váram,
Immáron örökkön örökké,
Ámen.

2004.11.16.

Virágének

Láttam egy fát, ezüst ággal, patakot csillagsugárral,
Gyöngy madárkát, amint szárnyal, tusázva az éjszakával.
Mint reneszánsz dús keretben, hímes szóval fűzöm versem,
Hogy példázatomba rejtsem feltündöklő szép szerelmem.
A világnak osztod magad: te vagy a fa, te a patak;
S húgocskáid, a madarak, ha megfáradsz, rádhajlanak.
Életünkkel körbe-körbe, ősballadákba bűvölve,
Ekként forgunk mindörökre, fényeloltó nagy ködökbe…

[1960–1962]
Önarckép 1962

Minden a vers!
Az életem csupán annyit ér,
amennyi két rím közé befér,
ami belőle verssé alakul,
és felhasználódik nyersanyagul.
Ő parancsol rám, és én neki hordom
az örömöm, a fájdalmam, a sorsom,
hogy fölzengjen a szó hangszerein;
Öt szolgálják híven érzékeim,
a versért hall a fül és lát a szem,
a bensőm is csak eszköz, szüntelen
őt építik a tájak, hajnalok,
a felsuhanó esti csillagok,
baráti kezek, asszonyi karok.

Minden a vers, minden a költemény…
Ha végzetem azt kiáltná felém:
ürítsd ki most a méregpoharat,
s megleled végre a tollad alatt
a világot és benne önmagad,
sugárzó igékbe vésve, tisztán:
érte akár a halált is kiinnám
mosolyogva, mohón; csak a vers éljen,
felszikrázva a végső szenvedésben.

Miféle kényszer ültetett le hajdan
papír elé, fölosztódni szavakban?
Az ember ügye? Az önszeretet?
Kinek, miért, róttam betűimet,
és vércsecsőrrel lelkem téptem folyton…
Csak a vers, a vers,
csak a vers lángja lobogjon,
mint öngyújtotta máglya, mint zsarát,
egyre és újra
egy életen át.

Kinek, miért? Tán magam sem tudom,
s ballagok egy hosszú nagy úton;
a kanyargó, leírott sorok
meredek ösvényén vonulok.
Ahol elvétem, ti segítsetek,
barátaim és örök mesterek.
Ki rámint: folytasd! – benne van a versben,
s erejével sokszoroz meg engem.
Valaki éppen várja valahol,
társat keres és szavamra hajol:
találkozva a vers betűivel,
belső rendjét véle építi fel.

A jó ügyért röppenj hát, költemény;
légy csillag is, ha halovány, szerény,
de mégis fény a világ nagy egén!

Miért a vers?
Benne egy üzenet,
hogy vannak hegyek, erdők, tengerek,
és amit kerget szomjasan a lélek,
az igazsággal párosuló szépet
hirdesse, vallja: az emberi lét
megújulást teremtő ünnepét,
a jóra jót, az igenre igent,
a pillanatban is a végtelent.

[1962]

Koppány estéje

A fakupát a kőasztalra vágta,
és görcsbe rándult inas, mongol arca,
csapdosta medvevállát hajfonatja. –
A benyílóban füstölgött a fáklya.

Mi lesz a magyar? – e kérdés gyötörte:
lám, betörik, mint a pusztai kancát,
s ezért özönlik az idegen papság,
hogy önvesztébe, szolgaságba lökje.

Hát ezt akarja Geyza fene fattya?
Szabadság helyett kínálna ekéket?
Már lekergették lováról a népet,
az őskötést a gaz Vajk megtagadta.

Ily fájdalom dúlt háborgó haraggal
Koppány szívében. Siratta a berket,
hol hajnaltájt lágy szűzek énekeltek,
s ősz táltosok forogtak pőre karddal.

Most meg a halál rút istenét hozzák,
hogy lábánál sunyítsunk gyötrelemmel –
így sajgott kínja – hisz az új hit nem kell,
ha lángözönbe fullad is az ország.

A tölgyesekből hangja kélt a szélnek,
s féltérdre bukva, mint kit tagló vert le,
döbbenten látta: síri mélybe veszve,
sámáni árnyak tépik a sötétet.

Kitört az éjbe, megborzongott titkán.
Fény lobbant, tornyok… Nézte iszonyodtan:
valami új kezdődik, s a magosban,
a Sors üllőjén kovácsolja István.

S a távolból, akárha kürthang szólna:
a ködgomolyban századok füstje száguld,
és csikordulva, ropogva kitárult,
vaspántos kapujával, Európa.

(1959)
A kedveshez

Ahol már nincs segítség,
sem istenek kegyelme:
elhozza balzsamírját
az asszonyok szerelme.
Ők, akik életosztók,
0így tanítanak minket
csókjukkal elviselni
0éltünket, sebeinket.
Karodra ráfonódom:
0oltalmazz, védj meg engem,
hogy egyszerre anyám légy,
0anyám és a szerelmem.

[1960–1962]

Önarckép 1945

Most kezdünk el majd élni… – szólottam meghatott
hangon az asszonyomnak, s amint hajnalodott,
holtakra emlékeztem, akik e pillanat
szomjával szálltak sírba, s feküsznek föld alatt.
Mi megmaradtunk – mondtam. Szemembe könny szökött,
szívembe csend, merengés, majd láng és rom között
már új ízét éreztem az elfeledt szavaknak:
jövő, ember, igazság… zsendültek, fölfakadtak.
Így szárnyalt fel a reggel, hulló ködeivel.
Ha elfelejtenélek, nyelvem apadjon el.
Motyónkkal hazafelé húztam a taligát:
kislányom a nyakamban, zászlómon a világ.

[1962 e.]

Fa az erdő szélén

Fa az erdő szélén… Oly egyedül áll, mintha nem is odatartoznék. Amíg társai magasba szökkenő lombkoronájukat királyi büszkeséggel hordozzák, ennek görcsös ágai úgy nyúlnak fölfelé, mint a fuldokló vonagló keze. Vízmosta gyökérzete óriási madárkaromra emlékeztet, amely titáni küzdelemmel kapaszkodott a sziklába, nehogy porba zuhanjon. Neki nem puha humusz jutott, mint a többinek, hanem a szaggató, súlyos kőhalom. Ezt kellett szétfeszítenie, hogy hasadékain áthatolva elérje a termőtalajt. Az évtizedes küzdelem megannyi nyoma a megviselt, vastag rostokon, ahogy kidagadnak a földből, mint az agyonhajszolt teherhordó lovak lila erei.
Milyen mohón tapad a megtalált rögökhöz; átöleli, akár a gyermeki karok az édesanyát. Törzse szintúgy vallomás. A kéreg csupa ránc, forradás, szövevény: az idők által vésett ezernyi rovásjel. Viaskodott a fergeteggel, amely leteperte volna. Bilincsbe verte a fagy, vájták rovarok, férgek, sújtotta lángkardjával a villám. Tartása megbillent, mint a vívóé, az elzuhanást megelőző pillanatban. S lám, él, nem roskadt le!
Ó, erdőszéli magányos fa! Ne félj! Te is virágokba öltözöl, s megtermed gyümölcsödet.
Csak a gyökér legyen erős…

[1960–1962]

Dózsa cigányai

– Hová mentek, hé, cigányok?
– Dózsát enni, Dózsát enni,
parázssülte combjaiból,
fogainkkal marcangolni.
Húst szaggatunk ágyékából,
szánkban lángok, torkunk máglya,
gyomrunk tüzes, vad temető,
testünk eleven koporsó.
Esszük, esszük jó apánkat,
bíborpiros, szent patakja,
vére csorog le orcánkon;
üvöltenénk, de nem szabad,
üvöltenénk, de nem tudunk.
Járjad, cigány, járd a táncot,
pengessétek, citerások,
sípos, fújjad, ég hasadjon,
rajta more, harapd, szaggasd!
Szilaj urak kurjantanak,
hahotáznak, korbács csattog,
mi meg körben, iszonyatos
körben forgunk parancsszóra,
Dózsát enni, Dózsát enni,
amint ott ül parázstrónján,
vasláncok közt, szörnyű fáklya,
a szegények nagy királya,
ki kezünkbe kardot adott,
zászlainkat felemelé,
sorainkat elrendezé,
Cegléd alatt, Temesvárott.
Ó, vitéz György, mért nem győztél?
Ha nem győztél, most felfalunk,
könnyeinkkel sózzuk húsod,
eb módjára lakomázunk.
Jaj, irgalmazz, Jézus Krisztus,
nekünk, akik gyalázatunk
mocskát hordjuk mindörökké;
a sírban is majd így forgunk,
félelemverte pokolban,
s öklendezve, felőrjöngve,
őt emésztjük, őt szaggatjuk,
álmainkat tépjük, tépjük…
Dózsát esszük? – Nem, magunkat,
önmagunkat faljuk fel.

(1957)
Este a játszótéren

Mikor a játszótéren
az árnyak sokasodnak,
akkor a lábnyomocskák,
elfáradt, rajzó nyájak,
porbarótt gyermekléptek
hazafelé vonulnak,
s elalszanak a hinták,
moccan még egyik, másik,
az elálmosodásig.

Megrezzen az ülőke,
s tipegő apró, szőke
leányka ütemét
őrzi talán,
az éjszakán,
s mig oldalára ráhajol a csend,
a tovaröppent
játékról mereng,
a lombokról, a felkelő csillagról,
hová – úgy véli – egyszer odaér.

Nem, csak a szél, a szél
nyomán libeg a drótkötél,
s fuvallatára ring a
bóbiskoló,
kis űrhajó,
az alkonyati hinta,
s oly halkan remeg már,
mint dallamba szövött
ősfájdalom,
miként az örök,
idők múlását jelző
lengő inga:
suhan, lebeg,
fordul, megáll:
élet – halál –
élet – halál –,
hinta,
palinta.

[1962–1965]

Szőnyi István: Hegytetőn
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints!
Kattints!Kattints!Kattints!
Kattints!
Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő, próza: Kaskötő István
Szerkesztő, versek: Kamarás Klára

Szerkesztő: Kaskötő István
Szerkesztő: Fetykó Judit
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Szerkesztő: Aszalós Sándor
Kattints!
Kattints!Kattints!Kattints!
Kattints!
         A MÚSÁKHOZ

Hová ragadtok? melly ligetek, s setét
Ernyőkbe visztek? mennyei lángotok

     Új és szokatlan tűzbe hozta
         Szívemet, oh Helikon leányi!

Itt e magános szent helyeken fogom
Magyar Minervát zengeni lantomon.
     A halhatatlanság fiának
         Érdemit itt fogom énekelni.

Tí, csendes erdők puszta homályai!
Tí, kis folyóknak víg csevegései!
     Melly kellemes, melly boldogító
         Gondolatokra vezettek engem!

Mert a dicsőség Szűzei lakhelyet
Vertek magoknak bennetek. - Engedek
     Szent ihlelésteknek, s örömmel
         Engedek, oh Helikon leányi!


A KALITKÁBA ZÁRT MADÁRRÓL

Szabad teremtmény, kis Madár!
  Melly kéz, kegyetlen kéz, fogott el!
Tudom: sohajtasz sorsodon,
  S várod naponként a szerencsét;
Még alszik a Hajnal, s te már
  Vered kalitkád szárnyaiddal.
Oh mondd ki nékem, kis Madár!
  Örűlsz-e vagy nem álmaidnak?
Ha hallja gazdád éneked,
  Gondolja: hálálod kölessét.
Nem vélem én azt, s nem hiszem;
  Te átkokat zenegsz fejére.
Ha látja, hogy bé van fejed
  Szárnyadba dugva, s csendesen vagy:
Azt mondja: már megfáradott
  S elnyúgodott az én Madárkám.
Nem! Nem! Te bús óráidat
  Bánkodva számlálod magadban,
S hogy jobb reményed nem lehet,
  Utálod a napnak világát.
Ha vagy veréb hozzád röpűl,
  S akar kicsípni étkeidből,
S te addig állasz ellene,
  Míg messze tőled el nem űzted;
A gazda rátok néz, nevet,
  S örűl az ártatlan csatának;
Nem tudja, hogy barátja vagy
  Annak, kit elversz a veszélytől.
Ha csípkeded rostélyidat,
  Vagy újait tréfás Uradnak;
Azt véli, hogy játszol vele,
  S hogy elfelejtetted, mi voltál.
Én azt hiszem, hogy mérgedet
  Szívére kívánod kiadni.




     EGY JELES POÉTÁRA

Mindég titokban tartod-e, s zár alatt,
Barátom! elméd szép szüleményeit?
     Vagy már az Éjnek szántad őket,
         S büntelenekre halált bocsátasz?

Ne légy kegyetlen, kérlek! ereszd hamar
Szárnyokra: mit vársz? ím az üdő siet,
     S a tétovázó versezőre
         Visszanevet szaladása közben.


          LANTOMHOZ

Itt fogsz, szerettem Lantom! ezen szelíd
Nyárfának ágán függeni; a Vidék
     Csendes körűlöttünk, az Égnek
         Színe kies, valamerre terjed.

Amíg Zefírnek gyenge lehelleti
Apolni fognak tégedet: addig én
     A gyepre dőlvén e pataknak
         Partja fölött magamat kinyugszom.

De melly setétes felleg emelkedik
Egyszerre? mint zúg fergeteges szele!
     Keljünk fel. Ah! e nagy Világban
         Minden öröm kicsiny és enyésző!


VÁLASZ KISFALUDI KISFALUDY SÁNDORNAK

Sándor! igen későn jött el leveled. Te novembert
Írtál abba, s azont én Jánus végire láttam.
Már csaknem felháborodám mint a Duna habja
Néha, mikor Boreás megzurja, zavarja, de mégsem
Annyira, mit Te, kiben Balaton zajgása, ha kényed
Fordúl, szembetünőbb. Így szólsz. Halljadsza tanácsát
A te barátodnak: Balatont, ha haragra felindult,
Látni ne menj: oh fuss el messzire tőle, barátom,
Mint a tűzhányó Etnától. Nem szabad a rossz
Példán kapni. Midőn csendes valamint az aludttéj,
Akkor nézd, és nézd reggeltől kezdve napestig.
Így teszen az, ki emez dalt általam adta tenéked;[5]
Mert másé, de kegyes Músám könyvembe leírnom
Azt engedte; talám, mondd, meg fog tetszeni soknak;
Jó szívnek jó érzésit ki ne lássa örömmel?
Olvasd hát, sőt zengd citarádnak szent szava mellett
Háromszor; titkos szám ez, s bír bájos erővel.
A Hazának szent szavára
Fogni fegyvert szép dücsőség;
Fényesen hat illy örökség
Századok sok századára.

Hát velem jer a csatára,
Hol reánk vár a Reménység;
Ez, vitéznek nagy segítség,
Kit nem is hagy el magára.

Majd az ellenség ijedve
Nézi bátor fegyverünket,
S elszalad magát feledve;

Mink be nem festvén kezünket,
S csendesítvén düh-tüzünket,
Vissza ballagunk örülve.




HANGZATKA NÉGYES TROCHEUSOKBAN
MESÉK PHAEDRUSKÉNT
                          XVIII
                  RÓKA ÉS SAS

Egy rókakölyket a körmös sas elragadt,
Hogy éh fiainak adná. A búsult anya
Nagy szívszakadva kérte vissza kisdedét.
A sas magasról, hol rossztól nem tarthata,
Az esdeklőt úgy nézte, mint valamelly bohó
Állatot, és a szerencsétlent kicsúfolá.
A róka fájdalmas haragjában tüzet
Vitt, s a magas fát, mellyről felbosszantatott,
Fenyegette. Ekkor szepegett a kevély madár,
S kit imént kiröhögött, mint alacsonyt és nemtelent,
Alázatos reménykedéssel kérlelé,
S a rókakölyket sérelem nélkül adá
Anyjának. A magasságot is érheti veszély.


                           XXI
             FECSKE ÉS VERÉB

Fészkén a fecske, tél után megtértekor,
Egy verebet látott, kire nagyon neheztele.
Intette, kérte, hogy belőle menne ki!
De a veréb az elfoglalt üres helyet
Magáénak mondotta, s nem mozdult; amaz
Méginkább fecsegett és pörlekedett ellene.
A házigazda végre lőn köztök bíró:
Mit pántolódtok, mond; világos a dolog;
Te fecske rútúl, mert hírem nélkűl hagyál
Ide engemet; ez ellenben itt maradt velem,
S kemény hideget és koplalást tűrt, szenvedett;
Méltó tehát, kit illyen hívségért szegény
Házamnak árnyékában eltartsak. Neked
Szállást gerendám, míg fenn leszen az, soha nem ád.


                         XXV
           HOLD ÉS UGATÓK

A hold egész fényében indult egykor el;
Szaladott előtte s bújt a felleg mindenütt;
Csaknem világgá változott a nagy setét.
Illy méltósággal és tekintettel vala
Midőn kikelt egy nagy komondor ellene,
S csaholni kezdte: amit hallván a kisebb
Kopók nagyobb visítást indítottanak.
Egész falunak álmát elverték a bohó
Lármával. Osztán tetszett ki, hogy a hold jeles
Képét ugatták oktalanságok szerént.
A képzelődés csalatik, egyszersmind csal is.


                           XLIX
                        MÓMUS

E nagy világban sok bohó Mómus vagyon.,
Mert van ki látó szemeket akarna a nyakán
Hátúl is, van ki oldalán nagy ablakot;
Vagyon ki lába ikráját inkább elől
A szárán látná; van ki még a fákon is
Nem buta disznókat hizlaló makkot, hanem
Jó cserhajú dinnyéket akarna, s így tovább.
  Mómusnak apja Somnus, anyja Nox vala,
Azaz: Álom és Éj; nem csuda, hogy illyen derék
Szülőktől illyetén derék fi származott.
Szőnyi István: Hazafelé.
Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.Kattints, a kép nagyítható.
Kattints, a kép nagyítható.
Új e-könyvek
a
MERCATOR STÚDIÓ
kiadásában.
Kamarás Klára
versek etc.
Fetykó Judit
versek